Sziklavár

Írásaink

A lelkigyakorlat csodája

 1966-ban születtem egy szem kései gyermekként. Római katolikus vallás szerint megkereszteltek, de templomba nem jártunk szüleimmel. Sokat voltam kórházban, beteges kislány voltam. Nagyon szép gyermekkorom volt, sok szeretetben, óvtak, védtek mindentől. Iskolában csendes, visszahúzódó voltam. Középiskola elvégzése után megismerkedtem egy fiúval. Épp a katonaidejét töltötte, leszerelése után, 19 évesen férjhez mentem. Nagy álmokkal, tervekkel azt hittem soha nem lesznek akadályok, mert ketten erősek vagyunk. Hamar terhes lettem, 20 évesen megszületett a kislányom. Mindenkinek meg akartam felelni, jó anya, jó feleség, szüleimnek rendes gyermeke. Ez nem sikerült, sokszor összetornyosult a munka a fejem felett. Nem tudtam ügyesen megoldani a napi teendőimet, gondjaimat megbeszélni. Így magamban tartottam és csak gyűltek bennem a feszültségek. Szüleimnél laktunk, minden jóval, jó szóval el akartak látni minket. Ezt a férjem rossz néven vette. Szüleim, férjem is nekem mondta el a problémákat. Nem tudtam eldönteni melyiknek adjak igazat, mert szerettem mindenkit. Nem tudtunk beszélgetni, a problémákat besepertük a szőnyeg alá.

Eddig az ideig az alkohol csak ünnepnapokon és valamilyen eseménnyel kapcsolatban került az asztalra. Kultúráltan fogyasztottuk. Mind a ketten elveszítettük a munkahelyünket, akármibe fogtunk, az mind csődbe ment. A lányomnak az irányítása, nevelése is kiesett a kezemből. Ideges, feszült voltam, csak a mindennapi monoton munka várt rám. Ekkor vettem észre a férjem egyre többet nyúl a pohárhoz. Engem is megkínált, így oldódott a feszültségem, jobban ment a mindennapi munka. Jókat tudtunk beszélgetni, közelebb kerültünk egymáshoz, ha ittunk. Mind a ketten találtunk munkát, de már mindenbe bele voltunk fáradva. Férjem hamar megtalálta az új barátokat a kocsmában, jól érezte magát, egyre többször jött haza késve és ittasan. Egyre jobban elbizonytalanodtam, nem láttam a jövőmet. Magamba fordultam, leértékeltem önmagam, semmivel nem voltam megelégedve. A feszültségem oldódjon és jobban menjen a munka, már vettem magamnak innivalót és titokban fogyasztottam. Depressziós lettem, kórházba kerültem, erős gyógyszereket szedtem. Hangulatom változó volt, mások is észrevették rajtam. Hibáztattak mindent, elrontottam, szétesett a családom. Férjem nem állt mellém, így elváltam. Édesapám elválásom után agyvérzést kapott, lányom teljesen elfordult tőlem, összeomlott minden. Nem találtam kiutat, az ivásnak adtam a fejem.

Pszichológusnőm segítségével 1999. novemberében elmentem Máriabesnyőre lelkigyakorlatra. Úgy indultam el otthonról, nem tudtam, mi vár rám. Örültem, 4 napra elmehetek otthonról. Kedves emberek fogadtak. Az esti bemutatkozásnál hallottam először azt a szót, hogy alkoholista. Ez alatt a 4 nap alatt jól éreztem magam, tetszett az emberek őszintesége, szeretetük, a közös éneklés, az atyának a Bibliából való fölolvasása. Sokat hallottam a Jóisten segítségéről, szeretetéről, hogy minden embert megsegít. Hazafelé a vonaton azt éreztem, nekem ide el kell jönni. Háromszor estem vissza. A legelső alkalomkor nem mertem nemet mondani a kínálásnak. Másodszor nem mertem elmenni a ballagási ünnepségre a régi ismerősök, rokonok szemébe nézni. Meg akartam mutatni mindenkinek, hogy föl tudok állni segítség nélkül is. Harmadszorra új év napján ittam meg egy pohár pezsgőt. Úgy éreztem, én nem vagyok alkoholista, jobb vagyok a többieknél, nálam nincs olyan nagy baj.

2001. január 7-én sikerült kijózanodni, és a tükör előtt bevallottam magamnak, hogy én alkoholista vagyok. Nagyon fájt, szégyelltem magam, akkor éreztem meg, hogy a Jóisten segítsége nélkül nem tudok megváltozni. Mihamarabb eljutottam a következő lelkigyakorlatra és sírva, de bevallottam a csoportnak, hogy visszaestem, úgy éreztem soha nem lesz belőlem rendes ember. Irigykedve hallgattam, mások már években számolják, hogy nem fogyasztanak alkoholt. Az atya megvigasztalt. Őszinte voltam, megértettem hibáimat, gyengeségemet. Minden egyes lelkigyakorlat alkalmával sokat tanultam, szívesen meghallgattam mások tanácsait. Minden nap rendszeresen imádkozom, hálát adok mindenért, ha gondjaim vannak a Jóisten segítségét kértem. Rövid időn belül éreztem az életem megváltozott. Munkahelyem lett, lányommal a kapcsolat jóra fordult, édesanyám bizalmát is visszanyertem. Emberek közé mertem menni, az alkohollal való kínálást visszautasítottam. Büszkeség fogott el, hogy én más ember lettem. Ez mind gyógyszerek nélkül a Jóisten és a lelkigyakorlat segítségével sikerült megváltoznom. Egyre jobban éreztem magam a józanul töltött napokban. Gondolataim tiszták, jókedvem visszajött, érdeklődtem minden után. Egy ilyen alkalomkor hallottam a Máriapócsi lelkigyakorlatról. Hallottam a Máriapócsi zarándoklatról, a könnyező Szűz Mária csodáiról. El akartam jönni én is megtapasztaljam és meglássam ezt a gyönyörű templomot és kis városát. Itt görög katolikus vallás szerint tartják a lelkigyakorlatot, nagy örömmel, érdeklődéssel figyeltem a Misét. Új embereket, barátokat szereztem. Minél gyakrabban eljárok a lelkigyakorlatra, mert szükségem van a lelkem gyógyítására, megerősítésére. Az alkohol rabságából nem lehet meggyógyulni, a múltat sem szabad elfelejteni, nehogy újra és újra azokba a hibákba essünk. Bátran kell a Jóistenhez fordulni, kérni, elmondani gondjainkat. Türelmesen kivárva megsegít, utat mutat a helyes irányba. Ezeket az érzéseket nem lehet leírni, ezt érezni kell, minden ember másként éli át. Én biztatni tudom minden elesett embert, tegye meg az első lépést. Csodálatos szép élmények, emlékek, érzéseket fog átélni.

 8 éve nem fogyasztok alkoholt, azóta nagy változások, szép dolgok történtek életemben.

                                                               Út a józan életre

    1996-ban véletlenszerű rézgálic-mérgezéssel bekerültem a miskolci toxikológiára. Az orvosok sikeresen küzdöttek az életemért. Amikor túl voltam az életveszélyen, a főorvos úr döbbentett rá, hogy alkoholista vagyok. Felajánlotta, ha abba akarom hagyni az ivást, bármikor felkereshetem, szívesen segít.
    Még abban az évben megkerestem, és beleegyeztem a beültetéses terápiába.
    Több, mint egy évig voltam józan, de nagyon könnyen visszaestem, mert hiába a fizikai gyógyulás, de hitemben és lelkemben nem voltam erős. Arra azonban jó volt, hogy megízlelhettem a szabadulás ízét. Rájöttem arra is, hogy vannak segítő szándékú emberek!
    Mivel a parókia szomszédságában lakom, így az akkoriban ott szolgáló Juhász Géza atyával közvetlen kapcsolatba kerültem. Ő is buzgón kereste annak lehetőségét, hogyan tudna segítségemre lenni.
    Ekkor a Gondviselés sietett a segítségünkre. 2000. májusában Titkó István atya megszervezte és elindította Máriapócson a szenvedélybetegek lelkigyakorlatát.
    Azt hiszem, erről én talán sohasem értesülök, ha nem Juhász atya igazgatja a sorsomat. Ő időt és pénzt nem sajnálva elvitt a lelkigyakorlatra. Még ma is beleborzongok, milyen hatással volt rám az a három nap.
Hazatérésem után egy héttel – miután meggyóntam és áldoztam – megdöbbentett a felismerés: csodálatos módon megszabadultam. Nem kívántam többé az italt, s hitem megerősödött. Az Úrért kezdtem a templomba járni.
    Már az első lelkigyakorlat alkalmával tudatosodott bennem, hogy sorsomat a Jó Istenre kell bíznom. A bibliai elmélkedések arra is ráébresztettek, hogy napról napra le kell törölnöm magamról a bűnöket, s abba kell hagyni az önpusztító életmódot.
    Meggyőződésem, ha velem van Jézus, megvan a lelki békém és erős a hitem, a világot is szebbnek látom. Tapasztaltam, hogy mások szeretete, a megértő közösség mennyire fontos.
    Lelki vezetőimtől és a csoportbeszélgetések során sokat tanultam. Segítségükkel megtapasztaltam Jézus jelenlétét, és az egymás felé kiáradó szeretetet. Örömmel tölt el, ha az átélt tapasztalatokat másoknak is átadhatom.
    Ma már elmondhatom, hogy kilenc éve józanul élek, és 2008. augusztusától, Isten szeretetéből 43 év kemény cigarettázás után a dohányzást is abbahagytam, gyógyszeres kezelés nélkül. Csodálatos módon nem is hiányzik életemből egyik sem.
    Megtaláltam a mindennapi életemben és tevékenységemben a kiegyensúlyozottságot, a békét és az örömet.

Egy kísérő története !

1977-ben a munkahelyemen megismertem (ügyfelem volt) egy nagyon szép, szőke lányt. Azonnal megtetszett, mint később kiderült a szimpátia kölcsönös volt, így elfogadta a közeledésemet.

Öt éve jártunk együtt, mikor úgy éreztem, már annyira megismertük egymást, hogy megkérhetem, legyen a feleségem. Mondtam, hogy döntésünk egy életre szól, mert én hívő katolikus vagyok. Jól meg kell gondolnunk, mert nem válhatunk el. „Amit ISTEN egybe kötött, ember ne válassza szét”. Igent mondott és összeházasodtunk. Nagyon boldogan éltünk, pár év múlva megszületett a kisfiunk is.

Volt jó munkánk, sokat dolgoztunk, de amellett utaztunk és anyagiakban is gyarapodtunk. Megvolt mindenünk, lehetőségeinkhez képest jól ment a sorunk. Társaságba is sokat jártunk bulizni, szórakozni, táncolni és ilyenkor alkoholt is fogyasztottunk. A feleségem is velünk ivott, én még büszke is voltam rá, hogy annyit, sőt többet is meg bír inni, mint egy férfi.

Nem éreztem ennek a veszélyét, pedig elmesélte, hogy édesapja az alkohol rabja volt haláláig és a családjában is sokan, mértéktelenül fogyasztanak alkoholt.

Az sem tűnt fel, hogy hétvégén egyre többször „pálinkás jó reggelt” köszöntéssel ébredünk és folytatódott az iszogatás. Arra gondoltam, hogy  egész héten mindketten sokat dolgozunk és ez nekünk jár. A rendszerváltás után megszűnt a feleségem munkahelye, ezért vállalkozásba kezdtünk. Én tovább dolgoztam a régi-jelenlegi munkahelyemen, majd megszületett a kislányunk.

A munkahelyemen jól kerestem, a vállalkozásaink is (kötöde, kilósbolt, ruha üzlet), amelyekben a feleségem dolgozott, elég jól mentek, így továbbra is jól éltünk.

Édesanyám többször mondta, hogy a feleségemre jobban vigyázzak, mert sokat iszik, nehogy később baj legyen belőle és én is vigyázzak az itallal.

Nekem sikerült un. szociális alkoholfogyasztónak maradnom, tehát csak mértékkel ittam, igaz egyszer-kétszer előfordult, hogy többet a kelleténél, de ez nem volt rendszeres. Sajnos még az sem volt intő jel, hogy a közös összejöveteleken egyre gyakrabban elalszik, ezt a fáradtságnak tudtam be, pedig már a túlzott alkoholfogyasztás okozta. A boltunk mellett lévő üzletek eladói is figyelmeztettek, hogy a feleségem munkaidőben, a boltban is rendszeresen iszik, furcsán viselkedik és gyakran elalszik. Megkérdeztem Tőle, hogy ez igaz-e?,-de azt felelte, csak irigyek rá, azért mondják. Én persze elhittem Neki.

A fordulat akkor következett be, mikor a fiúnk megtalálta a lakásban eldugott italos üvegeket. A boltunkat átkutatva én is megtaláltam a nyitott boros és konyakos üvegeket. Most már elhittem azt, amit mondtak a figyelmeztető szomszédok, de még mindig nem értettem, hogy miért iszik. Nem találtam az okot, szerettük egymást, mindenünk megvolt. Család, munka,  két szép gyermek, utaztunk, két kocsink is volt, akkor miért iszik titokban? Azt hittem, hogy alkoholistává az emberek csak a rossz körülmények, vagy egyéni tragédiák miatt válnak. Minden erőmmel kerestem a zugivás okát, mert azt hittem, hogyha azt megtalálom és megszüntetem, minden jóra fordul. De mindig más választ kaptam a kérdésemre, az ivás okára. Pl: nehéz gyerekkor, sok munka, vagy rám is fogta.

Próbáltam orvosi segítséget kérni, mert a máj állapota (gamma-Gt.) nagyon rossz volt, a megengedett érték több százszorosa. Akkor már nagyon féltettem az egészségét, de Ő is megijedt. Egy ideig abbahagyta az ivást (regenerálódott a máj), de utána kezdődött minden elölről. Időközben a boltunkat is be kellett zárni, így elhelyezkedett a városi Kórházban. De a létszám leépítések miatt munkanélküli lett, évekig nekem kellet egyedül eltartani a családot.

Nagyon sokat dolgoztam, közben Édesanyám is meghalt, otthon az ital miatt folyamatos volt a vita, veszekedés. Teljesen kikészültem idegileg. Próbáltam szépen, próbáltam határozottan kérni, hagyja végre abba az ivást. Mindig megígért mindent, kért, fogadkozott, de pár nap múlva kezdődött minden elölről. Elhívtam a háziorvost, akivel nagyon jó volt a kapcsolatunk, hogy beszéljen vele, de hatástalan volt. Kerestünk Neki pszichológust, de a második alkalomra már nem ment el. Kértem egy drogosokkal foglakozó pap segítségét, többször elment hétvégére, de ez is csak rövid ideig tartott.

Valószínű a sok munkától, idegességtől pánikbeteg lettem, sokszor voltam olyan rosszul, hogy azt hittem meghalok, de tovább kellett dolgoznom, mert a család csak rám számíthatott. Sose tudtam, hogy mire megyek haza, alszik a feleségem, vagy ébren van és ittasan kötekedik velem. A lakást elhanyagolta, nem volt vacsora, tiszta ruha sem sokszor. Nem tudtam mit tegyek, próbáltam rábeszélni, egyezkedtem vele, hogy csak a jelenlétemben igyon mértékkel (gondoltam, akkor követni tudom, hogy mennyit iszik). Megígérte, úgy látszott be is tartja, de hamar megártott az ital, gyanús lett. Később kiderült miért, mert előtte és utána is titokban ivott. Próbáltam kiönteni a megtalált italt, veszekedés lett belőle, de mindig volt eldugott tartaléka. A fiammal próbáltunk cselhez folyamodni, az eldugott és megtalált italba ecetet önteni a borhoz, vagy konyakhoz, de úgy is megitta. Nem adtam pénzt a kezébe, de mindig talált italra valót, a kislányunk ruhájára félretett pénzt is italra költötte. A házaséletünk is tönkrement, mert ki kíván egy italszagú, lesoványodott, elhanyagolt, veszekedő nőt?

Volt olyan eset, mikor én az egyik ágyon feküdtem pánikrohammal, Ő a másikon másnapos betegen, elvonási tünetekkel, reszketve.

Szegény fiunk alig húsz évesen, azt sem tudta kit ápoljon, kihez hívja a mentőt.

Reménytelen helyzetbe kerültem, nem tudtam mit tegyek. El nem válhattam, hiszen katolikus vagyok és szerettem is a feleségem azon ritka pillanatokban, mikor józan volt.

Minden próbálkozásom csődöt mondott, úgy éreztem nem tud segíteni a rábeszélés, az orvos, a pszichológus, a pap és az imádság sem.

Végső tehetetlenségemben és elkeseredettségemben bementem a templomba imádkozni és sírtam. Ott megláttam egy korábbi lelkigyakorlatról ismert férfit, akiről tudtam,hogy alkoholista volt, de Isten segítségével már több éve abbahagyta az ivást. Látta, hogy sírok, a tanácsát kértem, Ő odairányított a plébánoshoz, akinek elmondtam a helyzetemet. Nagyon kedves és megértő volt. Azt mondta, hogy a már elviselhetetlen terhemet tegyem le az Oltári Szentség elé. El ugyan nem válhatok a feleségemtől, de ágytól és asztaltól igen, mert fontosabb, hogy felneveljem a két gyermekünket, ha kell egyedül. Azt is mondta, a házassági fogadalmat nem egy boros üvegnek tettem, hanem annak a lánynak, akit szerettem.

Adott reményt is, ismert egy közösséget, ahol nagyon jó eredménnyel gyógyulnak az alkoholfüggőségből, Isten és a csoport segítségével.

Megadta Titkó István atya telefonszámát, akit felhívtam és újra megkaptam a reményt. Az atya mondta, hogy háromhavonta tart lelkigyakorlatot alkoholfüggőknek, vigyem el a feleségem és én is maradjak ott. Úgy döntöttünk a fiammal, hogy megpróbáljuk.

Leültünk beszélgetni a feleségemmel, megmondtuk Neki, hogy utolsó lehetősége, vagy eljön Máriapócsra, vagy bevisszük a pszichiátriára. Ő beleegyezett a lelkigyakorlatba, de nagyon haragudott ránk miatta. Elindultunk a megadott napon, de Ő csak mérgelődött, egész úton nem szólt hozzám. Nagyon kedvesen fogadtak, szinte úgy, mint egy családtagot.

Aztán megtörtént a csoda, mert ott először mondta ki egy beszélgetéskor, hogy alkoholfüggő, de meg szeretne gyógyulni.

Ez három és fél éve történt, azóta nem iszik alkoholt. Megkapta azt a kegyelmet, hogy első alkalommal megszabadult az alkohol rabságából. Minden évben megünnepeljük a lelkigyakorlaton az alkoholtól való szabadulásának újjászületésnapját.

Rendbejött a családi és a házaséletünk, jobban szeretem, mint valaha. Ismét van munkája. A csoportban igaz barátokra találtunk és drukkolunk az új, gyógyulni vágyók sikerének. Örömmel megyek haza a munkából, mert tudom, hogy biztonságos családi háttér vár. Alig várom a három havonkénti lelkigyakorlatokat. A külső világ persze nem lett könnyebb, de visszakaptam Őt, újra boldogok vagyunk, mert szeret minket az Isten.

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat