Sziklavár

Szenvedélybetegsegítő Regionális Közhasznú Egyesület

Kedves Barátaim!!!!

 

Amikor arról gondolkodtam, hogy a felkért előadás témája mi legyen….akkor egy kis rövid..5 betűs szó jutott az eszembe..mégpedig az, hogy MIÉRT ????

Olyan sokszor feltesszük ezt a kérdést életünk valamennyi szakaszában..de érdekes, hogy nem akkor, mikor valami jó ér bennünket…valami öröm, hanem legtöbbször amikor baj, szenvedés valami rossz dolog…szenvedés..baj ér bennünket.

Beszélni a szenvedésről, megpróbáltatásokról, betegségekről, szenvedélyekről, egyáltalán azokról a dolgokról melyek károsan, mintegy negatívumként érik az embert –lehet nap mint nap- nem könnyű és hálás feladat.

Holott kinek nem, így nekem is volt és van részem belőle és azt hiszem nem állítok valótlant ha azt mondom, hogy a jelenlévők is bizony-bizony nem egyszer tapasztalták meg egy-egy hullámvölgy, elesés, botlás, visszaesés kegyetlen voltát.

Miközben azon töprengtem, hogy ma itt, ezen eseményekkel kapcsolatban miről is lehetne beszélni, egy öt betűs kis szó jutott eszembe, ami elég gyakran hangzik el a sokat szenvedő, fájdalmakat átélő, beteg, szenvedélybeteg emberek ajkairól…………… .

 És ez a szó MIÉRT.

Azt hiszem az egyik leggyakrabban használt szavunk, minden vonatkoztatásban a miért. A Bibliában is több mint 450 szer fordul elő.

„Ez a rövid szócska, "miért?", mindjárt a világteremtés legelső napján végigömlött az egész mindenségen, és az egész természet pillanatonként kiáltja teremtőjének: "Miért? "” – állítja a nagy orosz író, Dosztojevszkij is.

Ez a kis szó a legtöbbször a megpróbáltatásokkal, a szenvedésekkel kapcsolatosan szokott elhangzani. „Istenem, de miért érdemeltük mi ezt, de miért kellett ezt átszenvedni” – tesszük föl a kérdést mintha csak azt akarnánk kérdezni, hogy mi az értelme az egésznek, hogy mi értelme van a szenvedésnek, egyáltalán van-e értelme az életnek, küszködésnek, szenvedésnek?

 Évekig tartó, hosszas szenvedés után halt meg, Kosztolányi Dezső, korának egyik legnagyobb magyar költője. Súlyos betegsége idején meglátogatta őt a másik nagy költő: Babits Mihály, aki szintén gyógyíthatatlan beteg, torokrákos volt.

Erről az eseményről a következő híradás jelent meg: „Mikor Kosztolányi haldoklott, Babits már halálos beteg volt. A halálraítélt meglátogatta a haldoklót. Sokáig ült betegágyánál, halkan, fulladozva beszéltek. Mikor elment, azt mondta Kosztolányi: Mind eljöttek hozzám barátaim, az írók és költők. De csak Babits tudott megvigasztalni. Tudod, mit mondott? Ezt mondta: Ne félj, Dezső, ne félj a szenvedéstől, valami értelme van ennek.”

Az ember a történelem folyamán mindig is foglalkozott a szenvedés kérdésével, hogy miért is kell szenvednünk?

 Egyértelmű választ nem tudunk adni arra, hogy miért is van szenvedés a földön, és azt sem tudjuk, hogy kinek miért kell szenvednie, hogy miért szenvedek a szenvedélybetegség miatt, miért szenved a hozzátartozóm, barátom az én szenvedésem, betegségem miatt? Viszont, amit tudunk, mi hívő keresztények az az, hogy a szenvedésnek van értelme még annak ellenére is, ha ezt sokszor nehéz belátni, felfedezni, főleg akkor, amikor mi, saját magunk szenvedünk.

 A szenvedésben számunkra a legfőbb példakép Jézus Krisztus kell, hogy legyen. Ö általa kell értelmeznünk a szenvedést is. A Názáreti Jézus részt vállalt az emberi lét legelviselhetetlenebb, legérthetetlenebbnek vélt tényéből: az ártatlanok szenvedéséből és halálából.

Mindannyian tudjuk, hogy Jézus nem tett semmi mást, csak önzetlenül szeretett, gyógyított, segített az embereken. S mégis szörnyű testi és lelki kínokat kellet elviselnie az emberek részéről, s végül, mint egy rablógyilkosnak, kereszthalál által kellet meghalnia.

Ha ennek a szenvedésnek volt értelme, márpedig volt, mert ez által nyertük el a megváltást, ezáltal nyílt meg a mennyek országa, akkor minden szenvedésnek értelme kell, hogy legyen. Krisztus a keresztfán értünk szenvedet, s megmutatta Isten végtelen hatalmas szeretetét irántunk. Kereszthalálával azt is kifejezte, hogy az ember a szenvedésében nincs egyedül, hanem Istennel együtt szenved, Isten mindig leereszkedik az emberhez, a szenvedő és bűnös emberhez.

 És ezt nem csak akkor, földi életében tette az Úr Jézus, hanem teszi ezt most is, halála, győzedelmes feltámadása után is.

 Teszi ezt napjainkban is, a lelkipásztor által, egy-egy Istentiszteleten vagy amikor egy-egy beteglátogatás alkalmával a bűnbánatban felkínálja a bocsánatot, amikor az Eukarisztiában saját testével táplál, s a betegek szentségében erőt ad a szenvedés elviseléséhez.

 A szenvedéssel való megküzdés három szakaszra tagolható:

 

a némaság, a panaszkodás és a feldolgozás fázisára.

  Amikor szenvedés ér bennünket szóhoz sem tudunk jutni, meg vagyunk döbbenve. Aztán ha felfogtuk, hogy mi történt velünk kezdünk panaszkodni, hogy miért pont velem történt ez. Miért én? A feldolgozás fázisa pedig a szenvedés elfogadása.

A Biblia nem tiltja a „perlekedést” Istennel. Szabad panaszkodni, szabad akár vádaskodni is, ha Őt tartja valaki a szenvedés okának. A szenvedés egyik értelme, hogy pontosan titokzatossága, megfejthetetlensége miatt, így vagy úgy, de kapcsolatba hoz Istennel.

A panasztétel, a vádaskodás szembefordulás ugyan Istennel, de nem elfordulás Tőle. A szenvedő ember „belekeverheti” Istent a saját bajába, mert valóban van köze hozzá, ha nem is úgy, mint a baj okozója, de úgy igen, mint aki közösséget akar vállalni velünk a bajban. A panaszkodásnak is megvan az értelme. Nem véletlen, hogy panaszzsoltárok és panaszénekek egész sora maradt ránk az ószövetségi Szentírásban, elég csak Jób történetét említenünk.

Azonban a panaszkodás után a jövő felé kell nézni. Nem arra a kérdésre kell a választ keresni, hogy mi okból van szenvedés a világon, s abban, miért  pont én vagyok az érintet, hanem arra, hogy mi végre, mi célból történt mindez. Ez abban segít, hogy kibírjuk, és ne béníthasson meg minket a szenvedés. A keresztény értelmezése szerint nem az ember ad értelmet a szenvedésnek, hanem Isten, és az ember ezt az értelmet csak felkel, hogy ismerje.

Az Újszövetség szerint a mi szenvedéseink közösség vállalás Krisztus szenvedésével. Egy részt az én szenvedésem részesülés a Krisztus szenvedésében, amint Pál apostol fogalmaz: (Fil 3,10)

 „Krisztust akarom megismerni, és feltámadásának erejét, a szenvedéseiben való részvételt hozzá hasonulva a halálban, hogy eljuthassak a halálból való feltámadásra.”

 Másrészt: megértve érezhetem magam, isteni együttérzést élhetek át annak alapján, hogy Ő is vállalta a szenvedést, mert együtt akart lenni a szenvedő emberrel, hogy az, abból megerősödve kerüljön ki. 

 Nem rég olvastam a neves amerikai író, Richard Paul Evans töprengését ezzel kapcsolatosan: „Azon törtem a fejem, miért van az, hogy akadnak emberek, akik a megpróbáltatásoktól keserűvé és megtörtté válnak, mások viszont erősebben és együttérzéssel telve keverednek ki a nehéz helyzetekből. Egyszer azt olvastam, hogy ugyanaz a szellő, amely bizonyos lángokat kiolt, másokat még nagyobb erőre szít.”

 Ez azért lehetséges, mert a hívő ember a szenvedés feldolgozásában abból indul ki, hogy ahol szenvedés van, ott Krisztus jelen van úgy, mint együtt szenvedő Isten. Igaz a szenvedés nem visz közel Krisztushoz, de Krisztus jön közel a szenvedésben hozzánk. A szenvedésnek tehát nem önmagában, hanem annak részeként van értelme, ami a szenvedő ember és Krisztus között végbemegy.

 Boldog II. János Pál pápa írta: „Századok, nemzedékek tapasztalták, hogy a szenvedésben sajátos erő lakozik, sajátos kegyelem, amely belsőleg Krisztushoz közelíti az embert. (…) Krisztus önnön üdvözítő szenvedésével ott lakik, semmihez sem foghatóan, minden emberi szenvedés mélyén. S ott Vigasztaló Szentlelke, az Igazság Lelke erejében cselekedhetik.”

 A szenvedésnek az is értelmet adhat, hogy folyamatosan emlékeztet az életünk törékenységére és Istenre utaltságunkra. Értelmezhetjük próbaként, ami igazolhatja az ember Isten iránti bizalmának erejét és tartósságát.

A Biblia a nemesfémek tűzpróbájához hasonlítja a szenvedést a hit számára. Szt. Péter apostol ezt írja: „hogy a próbát kiállva hitetek, amely értékesebb a tűz próbálta veszendő aranynál, Jézus Krisztus megjelenésekor méltó legyen a dicséretre, a dicsőségre és a tiszteletre.” (1Pt 1,7).

 A szenvedés megmutatja a hit valódiságát. A kényelemben, a jólétben, könnyű kimondani, hogy „hiszek egy Istenben”, de ha ugyanezt ki tudom mondani a megpróbáltatás, a reménytelenség, a kilátástalanság idején is, akkor egészen biztos, hogy ekkor az Isten emlegetése már nem sablonos udvariassági fordulat, hanem élő valóság. Nekünk, keresztényeknek a szenvedésünk tanúságtétel kell, hogy legyen embertársaink számára.

A szenvedéshez való viszonyulásával minden ember számot ad arról, hogy milyen alapon áll az élet felfogása, hogy mennyire veszi komolyan az Istent. Ilyen helyzetekben kevesen tudják elrejteni igazi érzéseiket és meggyőződésüket. A szenvedés leleplezi az élettel kapcsolatos felfogásunkat, színvallásra késztet, hogy valóban hiszünk e Istenben vagy sem. Ez az élet vizsgája, s aki ezen átmegy, annak tárva-nyitva a mennyek országa.

 Aki szenvedésével segít másoknak megérteni az életet, annak kétségkívül értelmes a szenvedése. Lehet méltóságteljesen, Krisztus szenvedéséhez méltóan szenvedni. Ebből sem hiányzik a fájdalom miatti sóhajtás, vagy kiáltás és a panasz sem, de benne van a másokról való gondoskodás, a megbocsátás, az Istenre hagyatkozás, felkelés, újrakezdés és az erőtlenség beismerésének mozzanata is – amint azt Jézus kereszthalálánál megfigyelhetjük.

 Azt gondolom, hogy a szentek azért tudták a szenvedést, a fájdalmat úgy viselni, ahogy viselték, mert számukra a „hiszek egy Istenben”, nem csupán udvariassági formula volt, mert hívő emberként ápolták a kapcsolatot az élő Istennel és az ima által belékapaszkodtak, és belőle merítettek erőt az élet küzdelméhez, ebben lehet példa az ő életük a mi számunkra.

 Ezen kívül, az ő életükből, meg tanulhatjuk értékelni a családi fészket, az otthont, ahogy a szülőháztól elkerült gyerek írja: ott a messzi idegenben tanultuk meg mit jelent igazán az otthon és a családi egység és összetartozás. De meg- tanulhatjuk értékelni a templomot, papjainkat, a szentmisét, a szentségeket, s mindezekért áldozatot hozni, s ne azt gondolni, hogy mind ez automatikusan kijár nekünk.

 Ma úgy tűnik, mintha mindez sokak számára nem lenne érték, vagy mások számára magától értetődő, természetes dolgok, amik már sablonossá, megszokottá, vagy éppen megunttá váltak.

Vajon mire van szükség ahhoz, hogy mindezt értéknek tartsuk, hogy meg tudjuk becsülni papjainkat, templomainkat, a családunkat, hogy élni tudjunk a bűnbánat lehetőségével, s az oltáriszentség, krisztus testének gyakori vételével?

Befejezésül elmondhatjuk, hogy a miértjeinkben ott rejtőzik panaszunk és értetlenségünk. Abszurdnak találjuk a szenvedést, bármilyen formában is jön. Gyakran megkísért, hogy Isten büntetésének gondoljuk vagy legalábbis akadálynak, ami gátol fizikai, szellemi, lelki életünkben. Igen olykor az Istennel való kapcsolat akadályának is tartjuk.

Ezzel szemben az evangéliumból, a kereszt eseményéből és a szentek életéből, a leghitelesebb keresztény tapasztalatból, az látszik, hogy a szenvedés: út. A legközvetlenebb út Istenhez. Nem elválaszt, hanem összekapcsol, egyesít. Csak nem olyan módon, ahogy mi elképzeltük az Istenhez vezető utat, a vele való egységet.

Az evangélium fölfedezteti velünk, hogy a szenvedés érték. Elsősorban azért, mert Krisztus szenvedésével váltott meg minket, szerezte meg nekünk a Mennyet. De a mi szenvedésünk, az én személyes szenvedésem is érték, isteni értékre tesz szert, ha hittel elfogadom, ha Krisztus szenvedésével egyesítem. A szenvedés nemcsak az örök élet távlatában érték, hanem már itt a földön is. Személyiségünket megtisztítja, lelkünket kinyitja Isten és a felebarátok felé.

Mindehhez az szükséges, hogy elfogadjuk a szenvedés mélyén az Úr, az Isten hívását: „Kövess engem. Jöjj és szenvedéseddel végy részt a világ üdvösségének művében, amely az én szenvedésemmel teljesedik be”.

A szenvedés értelme akkor nyílik meg az ember előtt, ha felveszi keresztjét és lélekben egyesül Krisztus Keresztjével. (…) S az ember akkor megtalálja szenvedésében a belső békét, mi több: a lelki örömöt.

A kereszt hűséges. Mindennap érkezik. Jézus pedig nap, mint nap bátorít bennünket: „bátorság, ne féljetek”!

Őrá hallgassunk! Ne féljünk a mindennapi élet sokszor embert próbáló terheitől; szorongató, kilátástalannak tűnő problémáitól, az idős korral járó nehézségektől. Ne féljünk, mert a helyünkön vagyunk! S főleg azért ne féljünk, mert velünk van az, Aki az erőnk és fényünk. - Ahogy a zsoltárban énekeljük: „Veled ó, Uram sötét éjünk nem sötét, mert mint a nappal, fénylik az éjjel.”

Valami ilyesmiről szól az egyetlen reánk maradt Prohászka-versfordítás:

 

„…Gondolod, kerül életed

útjába egyetlen gátló kő, és hiába?

Lehet otromba, lehet kicsike,

hidd el, ahol van, ott kell lennie.

De nem azért, hogy visszatartson téged,

s lohassza kedved, merészséged!

Jóságos keze utadba azért tette,

hogy megállj mellette.

Nézd meg a követ, aztán kezdj el

beszélni róla Isteneddel!

Őt kérdezd meg, milyen üzenetet

küld azzal az akadállyal neked?!

S ha Istennel találkozott,

utadba minden kő, áldást hozott…”






Weblap látogatottság számláló:

Mai: 57
Tegnapi: 15
Heti: 114
Havi: 370
Össz.: 150 321

Látogatottság növelés
Oldal: Írások, gyűjtések 8
Sziklavár - © 2008 - 2018 - sziklavar.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »