Sziklavár

Szenvedélybetegsegítő Regionális Közhasznú Egyesület

Jézus egyszer útban Jeruzsálem felé áthaladt Szamaria és Galilea határvidékén. Amikor betért az egyik faluba, tíz leprás férfi jött vele szembe. Még messze voltak, amikor már megálltak, és hangosan így kiáltottak: Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk! Ő rájuk tekintett, és így szólt hozzájuk: Menjetek, és mutassátok meg magatokat a papoknak! Útközben megtisztultak.
Az egyik, amikor észrevette, hogy meggyógyult, visszament, hangos szóval dicsőítette Istent, arcra borult Jézus lába előtt, és hálát adott neki. És ez az ember szamaritánus volt. Jézus megkérdezte: Nemde tízen tisztultak meg? Hol maradt a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszajött volna, hogy hálát adjon Istennek, csak ez az idegen? Aztán hozzá fordult: Kelj fel és menj! Hited meggyógyított téged.
Lk 17,11-19

"Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!"  

-hallottuk az evangéliumban a beteg emberek segélykiáltását.-

 Tíz embert gyógyít meg Jézus a leprából.  A lepra Jézus korának talán legszörnyűbb, gyógyíthatatlan betegsége volt, amely lényegében abból állt, hogy a test lassú rothadásnak indult szörnyű kínok közepette. Jézus idejében semmilyen gyógymódot nem ismertek rá, csak egyet tehettek: az egészségesek védelmében szigorúan elkülönítették a leprásokat. A falvakban egy külön elkülönített helyen laktak, fallal körülvett városokba be sem tehették lábukat. Ha egészséges embert láttak feléjük közeledni, kötelességük volt kiáltozni: Leprás,  leprás!!

A tíz leprás is kiáltozik, de nem a megszokott módon. Kiáltásuk egyben segélykérés: "Jézus, Mester! Könyörülj rajtunk!" 

Ma is sok beteg ember van. Ez alatt most elsősorban nem a testi betegeket értem, hanem a lelki betegségekre gondolok.

 Felgyorsult világunkban nincs időnk, a minket ért hatásokat, eseményeket feldolgozni. Feldolgozatlanul elfolytjuk ezeket az erőket, energiákat, melyek aztán ott rombolnak tovább tudatos életünk alatt. Olyan teljesítményeket várnak el tőlünk, melyeknek nem tudunk eleget tenni. Ebből aztán újabb kisebbségi érzések fakadnak bennünk, egyre értéktelenebbeknek érezzük magunkat, szinte depresszióssá válunk.

 Az iskolákban arra tanítanak minket, hogy minél okosabbak legyünk, hogy értelmi képességeinket a lehető legmaximálisabbra növeljük.

Ki szabadít meg minket ettől a betegségtől? Ki ad végre orvosságot?
Krisztus, aki elhozta az Isten Országának örömhírét, egyedül ő tud meggyógyítani bennünket.

Ahogy Jézus Krisztus a tíz leprást meggyógyítja gyógyíthatatlannak vélt bajuktól, úgy gyógyíthat meg minket is Krisztus kilátástalannak vélt lelki bajainktól.

A legszélsőségesebb esetek bizonyítják: alkoholisták, kábítószerfüggők találtak vissza az igazi életbe egyszer, s mindenkorra - azok, akik rátaláltak ismét Jézusra.

A történet itt nem ér véget. Felháborodva látjuk, hogy a tíz meggyógyított emberből, csak egynek jut eszébe, hogy köszönetet mondjon, hálát adjon gyógyulásáért. Gyermekkoromban, mikor ezt a történetet hallottam, ezen a ponton mindig az jutott eszembe, hogy Jézusnak talán újra leprássá kellett volna tenni azt a kilenc embert, hogy észbe kapjanak, mert oly nagynak éreztem a hálátlanságot.

Tízből egy. - ez az arány ma is él.

 Ha valami jó ér az életben természetesnek vesszük, hiszen megszenvedtünk, megdolgoztunk érte, tehát megérdemeljük.

S ha elmarad a jó, akkor fel vagyunk háborodva.
Érdekes, hogy a gyerekeket arra nevelik, hogyha valamit kapnak valakitől, azt azonnal köszönjék meg. S milyen érdekes, hogy a legnagyobb ajándékozóval, Istennel szemben - akitől ezt az egész teremtett világot kaptuk - azonnal lepereg a jó modor rólunk, s nem tartjuk magunkat faragatlanoknak Istennel szemben.
Isten nem háborodik fel hálátlanságunk láttán, mert a hálára tulajdonképpen nem az Istennek, hanem nekünk van szükségünk. Gyógyulásunk nem teljes a hála nélkül. Anélkül a hála nélkül, amelyben felismerjük és elismerjük, hogy egyedül Isten jóságától függünk, s mindenünket tőle kapunk.

Anélkül a hála nélkül, amely jót és rosszat is egyaránt meg tud köszönni istennek Jóbbal együtt: " Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve!"
A tíz leprás közül csak az egy visszatérőnek, hálát adónak mondja Jézus:
"Kelj fel, és menj! Hited meggyógyított téged!" Csak az Istennek hálát adni tudó emberben teljes a gyógyulás.

 Lássuk meg a mai evangélium üzenetében, hogy lelki bajainkra a gyógyszer már kétezer éve létezik, mert Jézus Krisztus megváltott minket. Gyógyulásunk csak akkor valósul meg, ha élünk ezzel a gyógyszerrel, és akkor lesz teljes, ha tudunk hálát adni.

Egy főiskolás ismerősöm szociális munkásnak tanult, akit az   egyik nyáron egy gyermekotthonba  osztották be szakmai gyakorlatra. Hamar   megbarátkozott a gyerekekkel, kedvessége még a legdurvábbakat is könnyen   megszelídítette.

 Persze nem volt könnyű  a fiatal lány számára szeretetet   adni olyanoknak, akik család híján keveset  kaptak a szeretetből, és ezt a keveset is néha  bizalmatlanul fogadták.

 Az egyik  reggel, amikor ez a lány beért  az   otthonba,   a   nevelői  szobában   az   asztalán  egy  kis, összehajtogatott papírlapot  talált. Más  helyeken talán nem neveznék az ilyen cédulát levélnek,  de egy  család nélküli  gyermekeknek otthont adó intézetben ez bizony  levélnek számít. Széthajtotta  a lapocskát, amelyen egy egyszerű kis virág mellett  nagy, ákombákom betűkkel a következő volt írva: "Azt akarom  neked mondani, hogy  örülök, hogy itt  vagy. És azt is akarom mondani, hogy legyél  a barátom! És nagyon  szeretlek. Ugye, te is szeretsz engem? Vajon  ki írhatta- e levélkét? - tette fel magának az ilyen helyzetben szokásos kérdést, de
nem kellett sokáig gondolkoznia, mert a nyitott ajtóban már meg is jelent egy kilencéves  kislány  egy  nagy  macival  a  kezében. 

 "Hát  persze, hogy szeretlek" - ölelte magához macistól a kislányt a gyakorlaton lévő főiskolai hallgató.

Vajon tudok-e ilyen gyermeki lelkülettel, őszintén, hálát adni Istennek?? Mindazon javakért, amit nap,-mint nap nyújt felém?!, azért ha ad…azért ha elvesz..vissza tudok-e menni, hálát adni, megköszönni…, megállni, elgondolkodni Jézus viszonzást nem igénylő szeretetéért.

Sokszor találkozhatunk életünkben hálával és sajnos legalább annyiszor a hálátlansággal is. Az emberek olykor hálásnak, máskor hálatlannak
mutatkoznak, s bizonyára mi is egyszer így, máskor másként viselkedünk.

Az imént felolvasott evangéliumi rész arról számolt be, hogy Jézus leprás betegeket gyógyított meg, szám szerint tízet, de közülük csupán egyetlen bizonyult hálásnak. Csak egy gyógyult ember tér vissza hozzá, hogy köszönetet
mondjon jótevőjének, a többiek megfeledkeztek erről.

Itt mindjárt meg is kapjuk a választ arra a kérdésre, hogy vajon mi áll a hálátlanság hátterében?

A felejtés. Az ember elfelejti, hogy ki segített rajta. Elfelejti, hogy mit kapott a másiktól. Valaki így fogalmazott egyszer: a hála a szív emlékezőtehetsége, s ennek megfelelően állíthatjuk, hogy a hálátlanság a szív feledékenysége. Természetesen a hálátlanság mögött jóval több húzódik meg, mint egyszerű feledékenység, memóriazavar vagy értékelési tévedés. Kétségtelen, hogy a hálátlan ember megfeledkezik azokról az embertársairól, akik korábban jót tettek vele.

És az is biztos, hogy az Istennel szembeni hálátlanság oka, hogy az ember természetesnek vesz olyan dolgokat, amelyeket Istentől kapott.
Meg kell tanulnunk hálásnak lenni! Meg kell tanulnunk észrevenni a
legkisebb dolgokat is az életben, akár Istentől, akár felebarátainktól
kaptuk őket!
Meg kell tanulnunk, hogy a hálánkat mindig ki kell fejeznünk legalább szavakkal, és ha a későbbiekben lehetőségünk van  rá, jócselekedetekkel is. Szent Bernát mondta a következőt: Istennek egyetlen ajándékát sem szabad, legyen az kicsiny vagy nagy, hálaadás nélkül hagynunk, és magát a legkisebb jótéteményt sem szabad soha elfelejtenünk.

A hálátlanság sajnálatos térnyerésének oka többek között az lehet, hogy túlzottan üzletiessé vált világunk. Amiért fizetünk, aminek megadjuk az ellenértékét, azért miért legyünk hálásak? Valóban, olyan dolgokért szoktuk kifejezni a hálánkat, amit ingyen, viszonzás nélkül kapunk. De ha ezek az önzetlenül végzett jócselekedetek eltűnnek emberi kapcsolatainkból, akkor a hála is elveszik. Az adomány elfogadásához és a hála kifejezéséhez egyaránt alázatra van szükség. Aki képtelen beismerni, hogy bizonyos helyzetben mások segítségére szorul, s emiatt gőgösen visszautasít mindent, az soha nem kényszerül arra, hogy hálát mondjon bárkinek is. Aki tehát képtelen a hálára, az valójában a szeretetre nem képes.

A hála minden igazi ünneplés alapja. Hálásak vagyunk nemzetünk nagyjainak, amikor megemlékezünk róluk nemzeti ünnepeinken. Hálásak szentjeinknek, amikor megünnepeljük őket. Hálásak szüleinknek, testvéreinknek, amikor névnapjukon, születésnapjukon felköszöntjük őket.

 Hálásak Istennek, amikor megemlékezünk arról, milyen nagy dolgokat tett értünk.


Köszönni valónk nem csak Isten felé adódik.
        






Weblap látogatottság számláló:

Mai: 13
Tegnapi: 22
Heti: 212
Havi: 653
Össz.: 144 679

Látogatottság növelés
Oldal: Írások, gyűjtések 10
Sziklavár - © 2008 - 2018 - sziklavar.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Itt: aki zarándokol - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »