Sziklavár

Szenvedélybetegsegítő Regionális Közhasznú Egyesület

Nem időutazás, hanem kegyelem.

 

            Ültem a televízió előtt és a politikáról megcsömörlött elmémet egy olyan, nem túl igényes, film nézésével pihentettem, amiben a szereplők különböző korokban jelennek meg, nem kis kalamajkát, vagy megrökönyödést esetleg derültséget okozva. Az átkelés a korok között simán ment, csak a maradék bátorságot össze kellett szedni, és egy időkapunak nevezett homályos kavargó foltszerű jelenségbe fejest kellett ugrani. Elgondolkoztam rajta, milyen jó katolikusok lennének ezek az emberek, mert az ugrás nem veszélytelen, lehetne a másik oldalon szakadék, vadállat, ellenség, jobb esetben tehénakna, ők mégis gondolkodás nélkül beleugrottak.

            Az izgalmaktól kiszáradta torkom, ezért pohár után nyúltam, és amint a hűsítő folyadék elömlött a számba, úgy alakult át a pohár fekete időkapunak.

            Ma is értetlenkedve nézem, illetve idézem fel egykori önmagam. A hívő ember nem igen érti a hitetlent, tétova igazságkeresését, mert neki a válaszok kézenfekvők. Az alkoholistát, illetve a szenvedélybeteget nem érti meg az antialkoholista, mert őt nem kínozza mérhetetlen és kielégíthetetlen vágy. Minták alapján cselekszünk, a mintát magunkra húzzuk, kitöltjük egyéniségünkkel és innen nehéz a változás, bár milyen rossz is a minta.

            Gyerekkoromban féltem az Istent. Mondták ugyan, hogy nagyon szeret, de a haragjától jobban féltem. Ahogy növekedtem, kezdtem Istent kihagyni az életemből és megnyugodva tapasztaltam, hogy nem jött a büntetés. Legalábbis azt hittem.

            A szenvedély az ital nagyúr, és nagyon alattomos. Az első időben csupán laza időtöltésből itthon, a presszóban osztottuk el a munkát, mint anyagbeszerző, és ott találkoztunk utána. Az ellátmány ráment, amit anyám pótolt ki, de nagyobb bajt nem éreztem.

            A következő fokozatban illetve munkahelyen már bent is ittunk, de nem csak a névnapokon. Az árát apróbb csalással, baráti kölcsönökkel és más kölcsönökkel kellett előteremteni, és mivel közben megnősültem és már gyermekeink is, voltak a családnak is kevesebb de még mindig nem éreztem veszélybe magamat. A család meg eszembe sem jutott.

            A következő munkahely külföldi volt, aminek a lazasága még jobban ráerősített a felelőtlen italozásra. Hála Istennek csak egy évig tartott. A folytatásban az irodai munkát felváltottam segédmunkával, mivel be akartam bizonyítani, hogy én azt is kibírom. A munkával nem is volt baj, de az italozás szempontjából eljött a padló. Bántotta az önérzetemet, hogy már az italos cimborák is kezdtek semmibe venni. Bár hova mentem maszekba dolgozni, csak itallal akartak kifizetni, mert ennyire tartottak.

            A családi életem sem lett különb. Ragaszkodtam a családhoz, mégis mindig a szabadságot kerestem, hogy italozhassak, és csaltam a fizetésemmel, hogy legyen azt miből kifizetni. Az adósságokkal állandóan lebuktam, és a feleségemnek kellett azt kifizetni. Már a szabadulásom után tudtam meg, hogy a feleségem hívő kereszténysége ellenére, már a váláson gondolkodott. A kislányom mondta neki, hogy ne tegye, ez mentett meg. Később ez a lányom bosszantott fel, mert egyfolytában azt mondta, hogy apa részeg vagy. Hiába tiltakoztam, csak mondta. Pofon akartam vágni, mire ő lazán elhajolt én pedig elestem. Rájöttem tényleg részeg, vagyok.,de már nem is érzem. A kocsmai hitelezők sorozatban átvertek az adósságok rendezésénél. A munkahelyen mindenki részeg volt, mégis tőlem kérdezte a titkárnő, Józsika miért iszik. Mondom a többi is ivott, azt mondja maga azzal ne törődjön. Ez volt az első, amin elgondolkodtam.

            Volt egy alkoholista munkatársam, akinek beteg lett a gyereke, és megfogadta a Jó Istennek, ha meggyógyul, a gyereke többé nem iszik. A gyerek meggyógyult és ő nem iszik.

            A sógorom volt egy lelkigyakorlaton és abbahagyta az ivást.

            A család megkérdezte nincs-e kedvem elmenni erre a lelkigyakorlatra. Gondoltam nem sokat veszíthetek és elmenetem, a sógorom elkísért.

            Itt kezdődött az időutazás. Éreztem, hogy az a világ, amiben eddig éltem, nem élhető tovább. Nem is igazán tudtam, hogy mások mennyit szenvednek miattam, csak, sejtettem, hogy sokat, de már magamnak is terhes voltam.

            Elindultam hát, hogy fejest ugorjak az időkapuba – Máriapócsra.

            Még az utat is végigittam. Nem voltam részeg, amikor megérkeztünk, de jól éreztem magam.

            Amikor beléptünk már sokan voltak ott, rögtön az alkoholistákat kezdtem keresni, de egy sem nézett ki annak. Úgy fogadtak keresztényi öleléssel, mintha örökké ismertük volna egymást. Kezdtem úgy érezni magam, mint a tüdőbeteg, mikor a városi szmogból a friss hegyi levegőre ér. Ismertem egy pár keresztény embert, hallottam már a keresztényi szeretetről, de először éreztem azt, hogy itt Krisztussal fogok találkozni. Ez volt az első olyan lelkigyakorlat, amikor lankadatlanul oda tudtam figyelni minden eseményre, megszólalásra. Az elmondott élettörténetekből megértettem micsodaszenvedést okoz az alkoholista környezetének, de a Krisztusi szeretet nem ismer árat, ha egy testvérről van szó. Itt mindenki alkoholista. A bemutatkozásnál, amikor meghallottam az első-második… sokadik társamtól, hogy alkoholista vagyok, nagyon megijedtem. Hogy fogom én kimondani, amit eddig váltig tagadtam. De mire rám került a sor már nem volt nehéz. A többiek bátorsága, őszintesége segített. Azóta is merem mondani és nem büszkeségből, hanem tanulságképpen mert a szabadulás, Isten kegyelme a legfontosabb keresztény remény.

            Amikor vállalkoztam erre az időutazásra, nem tudtam, hogy hova fogok érkezni. Mária köntösében találtam magam. A pócsi Szűzanya azóta is vigyáz reám és kis közösségünkre. Nem tudok olyan messzire menni, hogy mellettem ne legyen.

            A világ amibe visszakerültem ugyan az, csak a felhők elvonultak az emberek mosolyognak, a családom büszke és hálás Istennek olyan az egész mint egy festmény restaurálás után az alakok kitisztultak a színek ragyognak és hálát adnak Istennek ezekért a csodákért.

            Az útnak azonban nincs vége. Én tíz éve indultam el Isten segítségével az új úton. Az a közösség, ami átsegített, most is legfőbb támaszom. Ők adnak erőt, hogy a Krisztusi küldetést felvállalva másokhoz is elvihessem az örömhírt és felkeltsem a keresztény reményt.


Világosság,  Sötétség,  Világosság

 

1955. február 19-én születtem, Nagylétán.

Szép gyermekkorom volt. A tanulás mellett sok játékra volt idő, mint falusi gyereknek több lehetőségem volt a természetben lenni, ismerkedni a növényekkel, az állatokkal. Játszottam a régi játékokat – bigézés, focizás, fáramászás, bújócskázás – szép volt, jó volt.

Görög katolikus családban nevelkedtem fel, templomba jártam, ministráltam, már gyermekkorban megismerkedtem Istennel.

Általános iskolába Nagylétán jártam, középiskolába Hajdúszoboszlóra, gondtalanul és tisztán jártam. Ezek után következnek életem szürkébb napjai, tehát mint a cím is mutatja a világosság kezd homályosodni. Érettségi után kezdődött a nagy élet…

Az első munkahelyemen 27 évig dolgoztam, én is szerettem ott dolgozni, engem is szerettek főnökeim is és munkatársaim is. Munkaviszonyom a cég megszűnésével megszűnt, rövid ideig munkanélküliség, s utána két évig újabb munkahely, ezt követte egy családi vállalkozás, ami a mai napig folyamatos.

1979-ben nősültem, feleségem római katolikus, szintén nagylétai. 1980-ban született egyetlen fiú gyermekünk. Házat vettünk, kocsit vettünk. Szépen éltünk és fejlődtünk – ha nem lépett volna be az életembe az alkohol. Ami közel húsz évig tette próbára életünket. Ez az időszak volt a sötétség korszaka.

Ismét világosság – Máriabesnyő – 1998. november. Szenvedélybeteg lelkigyakorlat.

Szenvedés és gyógyszer nélküli gyógyulás. Villámcsapásszerű változás egyik napról a másikra. Nem kívántam semmit, csak élni és élni ital nélkül. Boldogságban úsztam és ez nagyon jó volt a sok szenvedés után.

Istentől kapott kegyelemből meggyógyultam, és a gyógyulással Isten is visszaköltözött a lelkembe. Isten segítségével nekem a könnyebb rész adatott. Isten dolgozott, nekem csak oda kellett figyelnem. Meg kellett őriznem a kapott kegyelmet, amit ma is úgy őrzök, mint a legnagyobb kincset. Hiszen ez az életem – a világosságon maradni.

A sötét korszakomat szeretném kiemelni, mert ez a legrosszabb egy életben. Könnyű belesétálni, de nagyon nehéz kijönni belőle. Nekem majd húsz év kellett, de sikerült, de nem saját erőből, lelkigyakorlat, közösség és főként Isten segítségével.

 

A sötétség kezdete.

Dolgoztam, mert a munka, a munkahely nagyon fontos. Szerettem a családomat, de jöttek a rossz napok. Eleinte úgy ittam, mint egy átlag ember, ha volt valami alkalom, akkor igen, ha nem, akkor nem. Teltek-múltak a napok, és néha már akkor is ittam, amikor nem volt semmilyen alkalom. Az alkohol kezdett beépülni a szervezetembe. Ebben az időszakban a leállás még gyerekjáték lett volna, de ki gondolt arra, hogy én egyszer alkoholista leszek. Az ital nyújtott valami jót, amit a mai napig se tudok, hogy mit, de jó volt – felszabadított – de mitől? Az idő telt és én azon vettem észre magam, hogy már magamtól is iszok. Nem kellett alkalom, nem kellett társaság – csak úgy –, családi okom nem volt, feleségem a mai napig nagyon szeret. Pénzünk volt annyi, amennyire szükségünk volt, a gyermekünk pedig szépen fejlődött, okosodott – csak én kezdtem el butulni.

Én nem utáltam az italt, én szerettem az ízét, igaz én csak bort ittam, a töményt nem szerettem, a sör pedig puffasztott. A mai napig sem tudom, hogy mi kényszerített az ivásra. Igen, ez egy kényszer, ha már belemerül az ember, muszáj inni, hogy legyen tartása. Az ital az nagy úr. – Ő parancsol, Ő irányít, Ő vezet, Ő teszi tönkre az egészséges szervezetet. Ha nem ittam, fájt valamim, ha ittam, elmúlt. Ez egy csalóka érzés, de így van. Muszáj volt inni, mert másképpen nem éreztem jól magam. Az ital hatására magabiztosabbnak, bátrabbnak, tehetségesebbnek éreztem magam – de ez volt a csapda. Általában minden ember, aki iszik – alkoholt – belesétál saját magától az ördög által kiépített csapdába, boldogan és vidáman rohanok a vesztem felé.

Miért nem hagytam abba, nem tudom. Feleségem és a fiam mindig kértek, hogy hagyjam abba az ivást, de nem tudtam, talán kevés volt a kérés és a segítség. Nagyon bíztam magamban, majd én megoldom az én problémámat. Pedig már nem csak az én problémám volt, hanem a családé is. Nem értettük meg egymást, nem neveltem a fiamat, úgy nőtt fel, hogy apja csak papíron volt. A gyereknevelés és sok más kiesett az életemből, amit már nem lehet pótolni, és sok minden mást.

Az ital átvette az életem irányítását, én már csak egy báb voltam, aki úgy cselekedett, ahogy az alkohol akarta. Rab lettem, nem is rab, hanem az alkohol rabszolgája. Az ő kedvére tettem mindent, semmit se, ami másnak jó, esetleg a családomnak, ők másodrendűek lettek. Nem törődtem magammal és a családommal, se a környezetemmel. Ahogy esik, úgy puffan, csak nekem legyen mit igyak. Ez nagyon fontos volt, ez volt életem legfontosabb célja. Cél nélküli élet, Isten és család nélkül. Pedig ők voltak mellettem, csak nekem láthatatlanok voltak, vagy csak átnéztem rajtuk, még mindig bíztak bennem és bátran állták a sarat. Mit nyavalyognak itt nekem, hogy ez így nem jó, hiszen nekem annyi bajom van, és mégsem segítenek, nem engedtem be őket az én világomba. Bezárkóztam, csak az italnak éltem. Kizártam mindenkit, nem fogadtam el semmi jót, csak én és újra csak én voltam a valaki. Nehéz világ ez, nehéz élet ez, de én tehetek mindenről. Hagytam magam a csábításnak és éltem az én téves felfogásomban. Én nem vagyok alkoholista, én tudom mennyit iszom, és akkor hagyom abba, amikor akarom.

Ez nem igaz, tévedtem. A kör bezárult és én bennragadtam. Nagyon bíztam magamban, csak azzal nem voltam tisztában, hogy ez egy betegség, és egyedül nagyon nehéz meggyógyulni. Nem is tudtam. Ebben a korszakban én voltam a legjobb és a legszebb – szerintem. Nem láttam magamon túl, eltelt, beképzelt alak lettem, amit én csinálok, az minden jó és szép –dehogy volt az. Az alkohol túlzott fogyasztásával elértem, hogy a betegségekre érzéketlen lettem, vagyis érzéstelenítettem magam. Már másokat, de még magamat se értettem meg, de nem tudtam változni. Az arcomon kezdtek jelentkezni az alkoholfogyasztás jelei, testem duzzadt, éjszakánként rémálmaim voltak, ha nem ittam, akkor remegtem, kezdtem félni, de nem voltam képes a változásra. Még mindig jól éreztem magamat az alkohol barátságában, csak a szükségeset dolgoztam, az is elég volt. Az ital mennyisége közben növekedett, kisebb dózis nem volt elég. Nem tudta azt nyújtani, amit azelőtt, tehát az alkoholadag növekedett, az agyam pedig zsugorodott. Mindent egyre nehezebben értettem meg, és mindig a legbonyolultabb oldaláról közelítettem meg.

Kezdtem félni az élettől, féltem a feladatoktól, féltem az újabb és újabb csalódásoktól, de tehetetlen voltam. Nem is akartam még változni, jó volt ez a langyos helyzet. Gond nélkül inni és néha enni, ez volt az életem. Kizártam magamat minden feladatból.

Feleségem vette át a munka 90%-át, mindent ő intézett, a családi munka minden terhét. Én csak lézengtem, eggyel többen voltunk, és én csak a pénzt költöttem az italra, ami egyre többe került. Családom még mindig b





Weblap látogatottság számláló:

Mai: 32
Tegnapi: 15
Heti: 89
Havi: 345
Össz.: 150 296

Látogatottság növelés
Oldal: Írásaink 3
Sziklavár - © 2008 - 2018 - sziklavar.hupont.hu

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

Adatvédelmi Nyilatkozat

A HuPont.hu ingyen honlap látogatók száma jelen pillanatban:


▲   Laptop 1 Ft-ért? Regisztrálj most! - Vatera.hu
X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »